A kiállítás a hagyományos interpretáció helyett egy kötött bejárási útvonal mentén, nem kronologikusan, hanem az üldöztetés egyes fázisain keresztül próbálja ábrázolni a tragikus eseményeket. A jogfosztást a kifosztás követi, majd a szabadságtól, később az emberi méltóságtól, legvégül az élettől való megfosztás bemutatása történik. A valós családi és személyes történetek sora a kiállítás mentén fut végig. A falon világító csíkok szimbolikusan elfogynak a kiállítás végére és a nyitó térben helyet kapó személyes tárgyak helyett a végén az üres vitrinek vannak csupán. A záró térben hallani az első teremből tudatosan átszűrődő esküvői zenét, amely a pusztulás előtti időszakra emlékeztet, míg az első teremben elhelyezett vitrinek dőlése és kuszasága már érzékelteti a készülődő tragédiát. A tartalmi bemutatásokhoz vezető úton a menetek képei és zajai vetítik előre a közelgő eseményeket. A kiállításból az út az emlékezés és gyász terébe, a zsinagógába vezet, ahol az üvegszék installáció a hiányzó közösségeket, személyeket és közösségi tereket jeleníti meg.